Május 12-én az utcára vonultak az ápolók. Délután öt órakor végeztem a munkával, hazafelé tartottam, amikor a demonstráló tömeggel találkoztam. Hevesebben kezdett verni a szívem, elérzékenyültem, majdnem sírtam - én oda tartozom. Ismerős arcokat kerestem és találtam. Hazatelefonáltam, hogy ismét nem érek időben - ezúttal önszántamból.

Régi kollégák közt vonultam az Andrássy úton az EMMI felé. Megbeszéltük a szakmai és privát élet történéseit. Jó hangulat uralkodott, többnyire szolidáris turisták, bámészkodók, munkából hazafelé siető emberek integettek. Rövidesen megérkeztünk a minisztérium elé.

A következő fél óra várakozással telt: be kellett várni a többieket, készülődtek a felszólalók. Az első rossz érzés ekkor érintett meg. Hallgattam az unaloműzésnek vagy lelkesítésnek szánt zenét, és már nem is éreztem magam annyira ide valónak. Hogy jön ide a Felvidék, Kárpátalja, Erdély? Mi ez? Jobbikos rockbuli? A rockzenével nincs bajom. A szándék is közös és jó. De nem halljátok, hogyan mérgeznek bennünket? Én nem ezért vagyok itt. A nemzetieskedés, a populizmus, a demagógia nekem visszatetsző. Itt állunk, örülünk az összefogásnak és saját magunkat mételyezzük a hazafias maszlaggal. Ez a zeneválasztás szervezői dilettantizmus. Fegyelmezett ember vagyok, ismerem a csoportnyomás dinamikáját is - nem léptem le.

Következtek a beszédek, szónoklatok. A tartalom ismert és tudok érte lelkesedni. A forma és a stílus megalázó. Persze tudom, milyen szolgalelket formál az egészségügyben eltöltött idő. De ugye nem kell bocsánatot kérnem azoktól, akik ilyenné tették és azon vannak, hogy ilyen is maradjon!? Döntsük el: határozottan és büszkén kiállunk a jogainkért (és egyúttal a betegek jogaiért), vagy szemlesütve kullogunk az ágyak közt és hullazsákba csomagoljuk a lehetőségeink. Igenis ki kell fütyülni a tömeget provokáló, pökhendi, kihátráló Cser Ágnest és a professzionálisan hazudozó, semmit sem ígérő, politikus Zombor Gábort.

Ne csitítgass, örülj, hogy megmozdultunk! Félnünk pedig már nincs mitől!